Ma csak úgy lecsapódott rajtam minden. De tényleg. Nem szokott, de ma megtörtént. Vannak dolgok amik csak így kihoznak belőlem mindent. Nem tudom miért. Nem tudom hogyan. Csak megtörténik. És azonk kapom, hogy a plüsskutyát szorongatom a sötétben és sírok. Hosszan. Míg egyszer csak meg nem jelenik anya. Nem tudja miért sírok. Elmondom neki, és leült, és átölel. Te meg csak sírsz a sötétben ölelve Őt. Minden embernek szüksége van ilyen pillanatokra. Hogy sírjon. Mert a sírás nem rossz. Sokan így gondolják. Nem így van. Nem lesz jobb, de megkönnyebbülsz valamicskét. Ha sírnod kell, sírj csak. Nem szégyen, csak akkor szégyen, ha szégyelled. Én nem szégyellem. Tudom, hogy miért sírtam. Tudom, hogy nem tudok változtatni rajta. Tudom. Sőt azt is tudom, hogy holnap milyen szépek lesznek a vörös, sírástól bedagadt szemeim. Gyöngyörűek. Kész álom lesz holnap bemenni. Legszivesebben itthon maradnék. Sőt. Végülis francia matek úgyse lesz, a tesi nem érdekel, egy művészetek nem a világ vége. A francia meg most hidegen hagy. Bárcsak ma már péntek lenne. Akkor aludhatnék sokáig. Nem csörögne az óra. >< De akkármennyire is tetszik a dolog, úgyse teszem meg. Bár a tesit örömmel kihagynám, de előzőleg se tesiztem, persze csak szolidalitásból Lillával szemben, de akkor is. Nem azért mert nem merem meg tenni. De most egy olyan órát amin semmit nem csinálunk csak írunk néha [Művészetek] nem fogom ellógni. Nincs értelme. Akkor inkább már a tesit. De azt meg mégsem. Nem akarok megbukni. Amúgy se csinálok túl sok mindent, de legalább csinálok valamit.
Heydy
Heydy
0 komment:
Megjegyzés küldése